Valaki kilenc kört töltött azzal, hogy egy leírás alapján azonosítson egy gyógyszert. Háromszor az asszisztens tényleg keresett. Hatszor azt mondta, hogy keres, és nem tett semmit. Szakaszosan, ami a legrosszabb fajta: nem hibának olvasódik, hanem hazugságnak.
Első ösztönünk az utasítás volt. Általában az. És tévedett.
Az eszköz végig ott volt
A webkeresés mindegyik ilyen híváskor teljes egészében ment, és ugyanaz a modell ugyanazzal az utasítással ugyanabban a beszélgetésben meg is hívta. Egy visszatartott eszköz nem tud szakaszosan hibázni.
Ami megváltozott, az a gondolkodási keret volt. Egy modellcsalád beengedése az Autóba azt jelentette, hogy a legalacsonyabbra vesszük a gondolkodási erőfeszítésüket, hogy megfizethetőek maradjanak — és azon az úton, amelyet ezek a modellek járnak, ez a beállítás attól függetlenül érvényesült, hogy kérték-e. Ennyire leszorítva a modell egyáltalán nem tud eszközhívást indítani. Csak beszélni tud róla.
Ugyanaz az alak, még kétszer
Ha egyszer megvan a minta, mindenütt látni kezded. Kérj ötven emelkedő érmét elemzéssel, és a táblázat hat sorral érkezik: valódi, megnyitható fájl, amely késznek látszik, amíg el nem olvasod. Az utasítás, amely alapján a modell dolgozott, a fájl alakját írta le, és semmit sem mondott a léptékről, így egy reprezentatív minta is kielégítette.
Egy dokumentum elkészítése után pedig a beszélő asszisztens kilencven másodpercen át hangosan felolvasta a teljes letöltési címet, karakterenként. Nem hagyta figyelmen kívül az utasításait: az egyik azt mondta, soha ne olvass fel címeket, a másik azt, hogy mutasd meg a hivatkozást. Egy beszélt felületen a mutatás annyi, mint kimondani.
A szabály, amelyet újra és újra megtanulunk
Egy asszisztens, amely olyan cselekvést mesél el, amelyre nem képes, rosszabb annál, amelyik kimondja, hogy nem képes rá. Mindhárom eset azon a rétegen javult, amely a hamis állítást lehetővé tette, nem határozottabb kéréssel.